Lehetne a történelmi korszakokat egy kihasználási mutatóval jellemezni. Az értékét leginkább az árak és a fizetések arányából lehetne kiszámolni. És egy kicsit gondolkodjunk el ezen. Vajon kiken múlik, hogy minek mi az ára, és kinek milyen a fizetése? Közgazdaságtanból szépen megtanítják nekünk, hogy az árakat a kereslet-kínálat szent Marshall-keresztje határozza meg. Ez igaz is lenne ideális körülmények között. De a világ általában messze van az ideálistól. Az árakat manapság leginkább a kereskedők és a szolgáltatók határozzák meg. Nagy ritkán bizonyított, leggyakrabban azonban bizonyíthatatlan kartellen keresztül. Nem a gyártó és nem is a fogyasztó dönt az árról. Néhány speciális terméknél a kormány rögzíti az árat. A fizetéseket pedig a gazdagok, a munkaadók határozzák meg. A munkavállalónak annyi a beleszólása, hogy elfogadja a feltételeket, vagy nem. Ha nem, akkor a helyére rögtön jelentkezik másik tíz ember, akinek kell ez a kevéske pénz is. Sőt! Néhány kétségbeesett ember még kevesebbért is dolgozna, ha nem határozná meg a kormány a minimálbér összegét. Mert ha nem talál hamar munkát, akkor a kilakoltatás és az éhezés rémével kell szembe néznie. És itt nem a saját éhezés a nehéz, hanem a saját gyermekek éhezése. Ezért is kellenek a válságok a gazdagoknak. Mert a válság mindig a kisembereket sújtja. Elszívja a kevéske tartalékaikat és ezáltal újra függő helyzetbe hozza őket.