A fogyasztó társadalom tagjaival először elhitették, hogy a demokráciában azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Erre aztán már rálehetett építeni egy olyan liberalizmust, ahol a nagyvállalatok csinálnak azt, amit csak akarnak.

Kérdés:
Az USA jelenlegi kétpártrendszere kétszer olyan, vagy csak fele olyan rossz, mint az egypártrendszer?

A migránsválsággal kapcsolatban üzenem minden a betelepítési kvótát nem ellenzőnek, hogy először fogadjanak be a saját otthonukba egy-egy hajléktalant, és majd utána beszéljenek.

De ne olyan hajléktalant, akit ők választanak ki. Mert gondolom, ők is igyekeznének olyat válasszani aki képes lesz legalább minimálisan alkalmazkodni az új körülményekhez és nem fog szemetelni, hajnalig dáridózni, sarokba vizelni, a házigazdákat kirabolni, vagy egyenesen elvágni a torkukat, amíg ők alszanak. Fogadjanak be egy olyan hajléktalant, akivel a hajléktalanszállón már nem tudnak mit kezdeni. És ha már náluk lakik ez a hajléktalan legalább fél éve, akkor már hitelesen állhatnak ki hirdetni a humanizmust. Addigra már ők is tudják majd, hogy egy ilyen feladat mennyire embert próbáló, és hogy erre a legtöbb ember nem képes. Csak nagyon kevesek vannak, akik erre alkalmasak. Sajnos az ilyen emberek nem szoktak nagy anyagi vagyonnal rendelkezni. Nekik a szívükben és a jellemükben van a vagyonuk legjava, és soha nem mennek politikusnak.

A gazdasági folyamatokhoz legalább annyira nem értek, mint a pénzügyi szakemberek és a közgazdászok. Talán ezért sem értem hogy miért izgulnak rá annyira a tőzsdeindexekre a gazdasági szakemberek.

Számomra a valódi gazdaság szempontjából semmitmondó számok a tőzsdeindexek.
A tőzsdén levő részvények csak egyszer produkálnak érdemben pozitív hatást az igazi gazdaságra. Amikor kibocsájtják őket. Olyankor a részvények ellenértéke bekerül a valódi gazdasági rendszerbe, és jó esetben új gyárakat, új termelést finanszíroznak belőle.
Utána a részvények már csak a befektetőknek csúfolt nyerészkedők közötti adok-veszek játék részei. Talán nagy ritkán még eszközök lehetnek egy-egy vállalat tulajdonosváltásához. Olyankor az új tulajdonos esetleges jó döntései révén a részvények újra pozitív hatással lehetnek az igazi gazdaságra, de az ilyen esetek a részvényeladási forgalomnak csak egy nagyon kis töredékét teszik ki. A forgalom nagy része csak a nyerészkedésről szól. "Olcsón venni, drágán eladni.", "Nyereséghez jutni bármi áron.", "Ha nekem hasznom van rajta, nem számít mekkora kárt okoztam másnak." - Ezek a mondatok uralják a "befektetők" gondolatait. És ezek az "emberek" hozták létre az igazi gazdaság mellett a látszólagos gazdaságot.
Ebben a látszólagos gazdaságban ha valaki nyereséghez jut, akkor azt újabb részvényekbe, vagy kötvényekbe fekteti. Nem vesz rajta mást, csak pénzügyi eszközöket. Nem lesz belőle építve, termelve, vagy szolgáltatva semmi. Csak egy egyre nagyobb és nagyobb szám lesz belőle a látszólagos gazdaság valamelyik lufiján. És egészen addig fog dagadni, míg a lufi akkorára nem püffed, hogy egyszer csak kipukkan. És akkor nem hagy mást maga után, csak a durranásra nem számítók sokkját, akik nem értik, hogy hova tűnt a pénzükkel együtt az a szép nagy lufi.
A tőzsdeindex csak arra jók, hogy a kisembereket bebolondítsák, és rávegyék a részvények vásárlására. Nagyon vonzó, ahogy minden csak növekszik a dagadó lufin. "Bolond aki kimarad belőle" Hiszen ezek a számok folyton csak nőnek. Aztán a következő váltság idején, mikor a részvények zuhanásba kezdenek, elúszik szinte az összes befektetett pénzük. De az általuk beadott pénz nem vész el, csak átalakul. Ami a tönkrement kisbefektetőknél veszteségként jelenik meg, annak egy jelentős része a nagy cápáknál nyereségként realizálódik. Ha nem hagynák magukat rávenni a kisbefektetők a részvényvásárlásra, akkor a ciklikusan jövő pénzügyi válságok sem okoznának ilyen rettenetesen nagy kárt a világgazdaságnak. Persze akkor a cápáknak sem lenne akkora nagy hasznuk, mert csak egymás pénzére haraphatnának. Lehet, hogy akkor még a válságok is elmaradnának, hiszen nem lenne belőle senkinek sem haszna.

A gazdasági folyamatokhoz legalább annyira nem értek, mint a pénzügyi szakemberek és a közgazdászok. Talán ezért sem értem hogy miért a GDP-hez mérik az államadósságot.

Nem értem, hogy milyen közvetlen köze van az államadósságnak a GDP-hez. Ez számomra olyan, mintha egy nagy irodaház üzemeltetőjének az adósságát az irodaház bérlőinek a bevételeihez mérnénk. Annyi kapcsolat ugyan van, hogy ha a bérlők sokáig veszteségesek, akkor előbb-utóbb nem fognak tudni bérleti díjat fizetni, és akkor az üzemeltetőnek is csökken a bevétele. Ez pedig megnehezíti az adósságai törlesztését. Ellenben attól, hogy egyre nagyobb a bérlők forgalma, még nem lesz több bevétele az irodaház üzemeltetőjének. Az ő bevétele a bérleti díjakból van és nem a bérlői forgalmából. Ezért szokás az ilyen cégek adósságait is a saját bevételeikhez, vagy a nyereségeikhez mérni és nem máshoz. Ha én, mint magánszemély akarok hitelt felvenni, akkor nekem is a saját jövedelmemről kell igazolást hoznom. A bankot nem érdekli, hogy mennyi a rokonaim, vagy a barátaim, esetleg a szomszédaim jövedelme.
Az államadósság az egyetlen olyan adósság, amit nem az adós bevételeihez, vagy a nyereségéhez mérnek. Pedig a központi költségvetés bevételei nem titkos, vagy túlságosan elvont számok. Az állam nyeresége már más kérdés. Az túl összetett. Sok része pénzben nehezen kifejezhető, ami meg kiszámolható, az lehet, hogy egyenesen veszteséget mutató számot produkál.
Azt tudjuk, hogy a központi költségvetés bevételei kisebb számot mutatnak, mint a GDP. Így ha ehhez hasonlítanánk az adósságot, nemcsak reálisabb, de sokkal ijesztőbb számokat kapnánk. Talán túl kijózanító képet. És akkor most hadd mondjak rögtön magam ellen. A jelenleg adósságban úszó legtöbb devizahiteles nagyon örülne, ha a hátralévő adóssága már csak egy éves jövedelme lenne. Mikor majd eljutnak erre a pontra, akkor azt már úgy élik meg, hogy végre a végét járja a vérszívásuk. Egy állam esetén meg 100% adósság fölött már sokan visszafizethetetlen adósságról beszélnek.

A brüsszeli döntéshozók nincsenek olyan kényszerhelyzetben, hogy gyors, vagy az európai tömegek számára népszerű döntéseket hozzanak. Őket nem közvetlenül választották meg. Gyakorlatilag rájuk egy választópolgár sem szavazott, és nem is fog. Őket egy, a lakosság számához mérten szűk méretű társaság választja meg. Mi választók csak ezekre a választókra szavazhatunk. Sajnos itt nem személyekre, hanem kizárólag politikus csomagokra.

A bírósági tárgyalások nagyon távol vannak az igazság keresésétől. Pedig emberek sorsa a tét. Az ügyvéd véd, az ügyész vádol. Mindketten csak a maguk igazát igyekeznek érvényesíteni, és nem az igazságot. Ebből adódóan nem összedolgoznak egymással, hanem jogi harcot vívnak a másik ellen. Ha az ügyvéd olyan bizonyítékkal találkozik, ami a vádlott számára kínos, akkor igyekszik azt nem előtérbe helyezni. Ugyanígy, az ügyész sem tereli a tárgyalás menetét olyan adatok, bizonyítékok felé, amik ugyan közelebb vinnék a tárgyalást az igazság kiderítéséhez, de végeredményében a vádlott ártatlanságát erősítenék.
Amíg ez a rendszer marad a gyakorlat, addig esélyét sem látom, hogy az igazságszolgáltatásnak csúfolt, gyakorlatban a két fél közötti jogszabályokkal való zsonglőrködésnek valódi köze lesz az igazsághoz.